Kedves Olvasó!

Először is bocsánatkéréssel tartozom, mert ugyan hazaértem már tegnap az Egyesült Államokból, de az útifilmjeim még mindig csak július elején járnak. Ezt az adósságomat a lehető legrövidebb időn belül törleszteni fogom, s bemutatom kisfilmeken az egész nyaramat, mert a vége tényleg izgalmas lett...

Amúgy tiszta furcsa itthon... Tegnap már érezni lehetett a repülőn is, hogy "itthon vagyok", mert ahogy leszálltunk, a pilóta kicsit odacsapta a gépet a kifutóra: "nesze, Magyarországon vagy!" - lehetett hallani szinte a pilótafülkéből. Aztán a csomagra várni kellett fél órát, de sikeresen hazértem, de bárcsak ne tettem volna...

Katt tovább az élményekért!

Bekapcsoltam a tévét (két és fél hónapja nem néztem), hogy megnézzem a magyar válogatott svédek elleni világbajnoki selejtező-mérkőzését. Szenvedett a csapat, szó szerint. Az első svéd gólt nem láttam, de a mi egyenlítő gólunkat igen. Komolyan mondom, magyar csapat javára ilyen kamu tizenegyest is rég fújtak már. A foci milliőben azért változott valami a nyáron, a DVSC is BL-főtáblás lett, a válogatott is ki akar jutni a VB-re... Huszti be is rúgta a büntetőt, csodálkoztam is, hogy nem kapufára, vagy mellé rúgta, mivel jó magyar szokás szerint ez szokott történni sportpályákon, kiélezett helyzetben. "Na, hát ebből még lehet valami!" - gondoltam magamban, s az utolsó percekben sokkal jobb kedvvel ültem a tévé előtt. Csodálkoztam, hogy sikerült a magyar csapatnak talpra állni, s egyenlíteni. Ennyi minden változott volna két hónap alatt?

Áááá, dehogy! A kommentátor-szakkommentátor (L.Á. és V.Z.) páros teljesítményét most nem citálnám e helyen, de valami mást muszáj. Minek támadunk ki a 93. percben 1-1-es döntetlennél úgy, hogy hátul nem marad fordulni és futni képes emberünk? Miért?

Az hagyján, hogy Gera Zoli a hónap legrosszabb beadását produkálva eladta a labdát, de hogy hátul a svéd előreívelésnél Tímár Krisztián úgy ugorjon fel, s szaladjon alá a labdának, mint aminél még én is jobban tettem anno a váci serdülőben, az botrány. Természetesen Ibrahimovic levette a labdát, rávezette Babosra. A sors még adott nekünk egy tizedmásodpercnyi esélyt, hogy túléljük, Babos elérte a labdát, de az "jó magyar szokás szerint" Ibrahimovic lábára pattant, majd onnan a kapunkba gurult. 94. perc....

Mi vagyunk Magyarország. Vannak emberek, akiket az tesz boldoggá, az az egyetlen szórakozásuk, örömük, hogy nyer a kedvenc sportcsapatuk, vagy a válogatott, és drukkolnak fiainknak. Erre ilyen buta hibák miatt egy egész ország kel fel szomorúan másnap...

Igen, úgy érzem újra itthon vagyok!