79 nap. 2009 nyarán pontosan ennyit voltam az Egyesült Államokban. Jó lett volna, ha csak egy nappal több, mert akkor a filmeknek hangzatosabb címet is adhattam volna, úgy mint "80 napig Amerikában", vagy valami hasonló, ami hajaz a Verne-regény címére. De nem volt plusz nap, így maradt a "Bálint menni Amerika".

Katt, és olvasd tovább!

Harminckilenc filmet készítettem összesen, ami rövid számolgatás után azt is jelenti, hogy majd' minden második napomról készült videó. Ez így persze nem teljes, hiszen volt olyan nap, amikor elő se vettem a kamerámat, volt, amikor egész nap a kezemben volt, ha mentem valamerre, vagy érdekes program volt a táborban, ennek következtében vannak olyan filmek, amik vágás nélkül egy speciális pillanatról szólnak, vannak amik átfogóbbak, és a végén pedig mindegyik film egy-egy külön napomat mutatja - közelebb hozva Amerikát.

Eredetileg az volt a célom ezzel a bloggal, hogy az itthon maradtaknak képet adjak arról, milyen kint a sorom, milyen a munka, a tábor, a környék, az utazásaim. Végül úgy jött össze a dolog, hogy a táborban 4-5 filmet tudtam elkészíteni, mert kevés időm volt vágni, majd azt feltölteni a blogra, így a filmek nagy hányadának elkészítése itthonra maradt. Hogy mi tartott ebben fél évig, azt én sem tudom. :o) Minenesetre így kicsit retrospektív, visszatekintő feelingje van az útifilm-sorozatomnak, de legalább van! Én büszke vagyok rá, hogy teljesen feldolgoztam a nyaramat képileg, összeállt egy felbecsülhetetlen emlékgyűjtemény (a nyersanyagokról nem is beszélve, amik vagy 20 DVD-n fértek csak el...), s talán majd az utókor értékelni fogja...

Most valami összefoglalás kéne erről az amerikai kalandról... Sokat nem akarom ragozni, mert mindent egybevéve is felejthetetlen marad! Nikivel vágtunk bele, sokat foglalkoztam az ő útjával még a kiutazás előtt, mert viszonylag későn derült ki, hogy ő hová kerül - így én csak akkor döbbentem rá, hogy utazni fogok, amikor már kint voltunk Ferihegyen. Az első hét volt a legrosszabb, és mivel mindenkinek ezt meséltem, az a kép jöhetett le, hogy nem éreztem jól magam. Egy Isten háta mögötti erdőben volt a táborom (Stillwaterben, már a magyarra lefordított Csendesvíz is árulkodik a környezetről...), távol mindentől, nem volt lehetőség szabadnapokon mászkálni. Kevesen voltunk nemzetközi dolgozók, angolul nem volt mód sokat beszélni küzdeni kellett érte, folyamatosan esett az eső, szinte nem volt nap zivatar nélkül, emellett a munka se volt királyi. Niki is közölte, hogy "nem kell lemennem Floridába" hozzá a táborom végeztével, bár korábban úgy beszéltük meg, hogy onnan utazgatunk. Ez így egyszerre pofoncsapott, s azt kérdeztem magamtól, mit is keresek én itt?

De azért a helyzet fokozatosan változott, lassan beilleszkedtünk a táborba, és ha nem is mi voltunk ott a főszereplők, sokat fociztam, játszottam a táborozókkal, úszkáltunk a medencében, kondiztunk. Uncle Jim jóvoltából mehettünk kirándulni, raftingolni, vízi vidámparkokba, amik óriási élmények voltak. Sok barátot is szereztem, akikkel lehet a mai napig neten át beszélgetni. Sohase felejtem el a srácokat, a gyerekturnusok végén lévő tóparti énekléseket és a "Burnin' of the N"-, azaz az N, vagyis Nejeda betűjének lángolását a tópart másik felén. Jimet sem, aki mindenben segítségünkre volt, bármikor fordulhattunk hozzá. 

A tábor után kénytelen voltam utazni, mert ugye Nikihez nem mehettem, de volt két hetem, amíg "kellett" valamit csinálni. Hát, édes kötelesség... Voltam Washingtonban, mert Várhidi Gábor, volt osztálytársam, ott dolgozott medencefelügyelőként, és összehoztuk, hogy náluk legyek két éjszakát. Majd egyedül jártam be Washingtont szakadó esőben, este olyan szobában aludtam egy hostelben, ahol rajtam kívül két angol, két olasz, egy japán, egy arab és egy amerikai aludt, jó kis nyelvi kavalkád volt! Utána Philadelphiában Anastasios Pantelopulosnál voltam, akit a neten találtam meg, mint aki utazóknak felajánlja háza egy üres szobáját. Hihetetlen szerencsém volt, hogy meghúzhattam magam nála, és mivel akkor épp nem dolgozott, egy idegenvezetőm is volt az ott töltött két napra. Atlantic City jött ezután, ami egy őrült túlélőjáték lett: szállás nélkül voltam ott egy estét, a táskámat egy menő szálloda portáján hagytam, majd a kistáskámba pakolt holmikkal bolyongtam egész este-éjszaka-hajnal kaszinóról kaszinóra, majd álmosságomban padról padra. 

A nyár végén tíz teljes napot voltam New York-ban, az utolsó este egy pincér már nem gondolta rólam, hogy turista vagyok (azt Nikire mondta), már igazi New Yorker-nek tartott. Hát, fel lehetett venni a város ritmusát, de igazán az volt a jó, hogy volt lakásom, ahová végre kipakolhattam, nem kellett a bőröndömben élnem. Szerencsére nagynéném szomszédjának testvérének a munkaadója (kétszeri elolvasás után megérthető a láncolat) kiadott nekem egy pincelakást 9 éjszakára, így már csak arra volt gondom, merre is induljak, hogy bejárjam New York-ot. Brooklyn, a zsidó negyed, a Central Park, a belváros, a US Open hangulata leírhatatlan élmény, nem is beszélve a Yankees baseball-meccséről... Ugyanakkor ez is csak bolyongás volt, hiszen nem tudtam magammal mit kezdeni, így jobb híján csak mentem és mentem, de egyedül már unalmas volt.

Szeptember elsején aztán megjött Niki és ami addig unalmas volt, az hirtelen egy merő mosollyá változott! Örültem neki, nagyon hiányzott, és szerencsére sok helyre eljutottunk együtt is, bár több helyre is mehettünk volna. De végülis, mindegy is, Niki nélkül ebbe az egész utazásba nem vágtam volna bele, a nyáron telefonon tartottuk a kapcsolatot, s azzal, hogy a végén együtt barangoltunk, keretbe foglalta a nyaramat - minden pillanatnyi rossz dolog ellenére is csak KÖSZÖNÖM neki!

Illetve még sok mindenki másnak... Apukámnak, hogy várt és hogy megszponzorálta a kamerámat; nagynénémnek, hogy rajta keresztül tarthattam az otthonnal a kapcsolatot, nagybátyáméknak a bőröndöt és a bíztató szavakat. Niki szüleinek, hogy ők is írtak nekem, továbbá, hogy segítettek a repülőjegyem cseréjében. Klárikának, hogy New York-ban elintézte nekem a szállást, és általa volt lakásom, internetezési lehetőségem. Gábornak, hogy befogadott Washingtonban, Stasnak, hogy ugyanezt tette Phillyben. Jimnek és Camp Nejeda minden dolgozójának, lakójának, táborozójának az élményeket, Tóth Robinak, hogy elviselt, még ha nehezen is, két hónapig egy kabinban. Deme Orsinak köszönet a vágóprogramért, Kovács Zsolti barátomnak, hogy anno rövid instrukciókkal bevezetett a blogolásba.

És azt hiszem itt a vége. Gondoltkoztam rajta, hogy visszamenjek-e idén is, de végül most nem maradt rá pénzem. Meg talán ilyen élmények lehet, hogy csak egyszer jönnek egy életben, nem kell újra és újra átélni, úgy volt teljes, ahogy volt. Sokat tanultam belőle, de talán ideje, itthon is építgetni már valamit...

A blog pedig folytatódni fog, de nem mostanában. Szívem szerint maradnék az utazgatós-filmes vonalon, szóval, ha a későbbiekben utazok valahová, az ide fel fog kerülni, de majd reklámozom. Addig is további jó böngészést, jó szórakozást a filmekhez, és tessék soat utazni, mert nem jó egy helyben unatkozni. 39 mozgóképes ellenpéldával tudok szolgálni :o)