A Világ Második Legjobb Állása pályázat második fordulója után, de még a döntő előtt Fülöp Zsófia készített velem egy interjút az ELTE Online egyetemi hírportálra.

A szöveg így festett, mikor utoljára láttam:

Fél év alatt a Föld körül, a világ második legjobb állásában – beszélgetés Tóth Bálinttal

Ez a fiú több mint egy ambiciózus fiatal srác, aki videókat dobál fel a netre és várja, hogy lehetősége legyen körbeutazni a világot. Tudatos karrierépítőnek azonban ugyanúgy nem mondanám. Sokkal inkább nevezném kreatívnak, álmodozónak és szemfülesnek. Tóth Bálint az ELTE kommunikáció MA-s hallgatója, internetes sportújságíró és A Világ Második Legjobb Állása-játék tizenhét döntősének egyike. Mondják róla, hogy önbizalomban nincs hiánya, szellemes és őszinte. Valóban. Mindezen tulajdonságaitól azonban csak még szimpatikusabb lesz, ahogy egy kávé fölött amerikai útjáról, sportriporteri álmairól, a politológiáról, vagy éppen jövőbeli utazós műsoráról beszél. A már fent említett pályázat döntőseként is magabiztosan és lazán várja a végeredményt, melyet március 12-én hirdet ki a pályázatot kiíró Tensi Utazási Iroda.

- Hogyan bukkantál rá erre a pályázatra és miért jelentkeztél?

- A történet messziről indul. Két évvel ezelőtt egy nyarat Amerikában töltöttem, ahol egy cukorbeteg gyerekekkel foglalkozó táborban dogoztam, majd utána még két hetet utazgattam. Egy nappal a kiutazásom előtt apukám első nyugdíjából vettünk egy kamerát, hogy megörökíthessek valamit abból, amit átélek odakint. Képeket és videókat filmmé megvágva próbáltam informálni az itthoniakat: lássák, mit csinálok én ott, és milyen Amerika. A nagynénémnek ez nagyon tetszett, így mikor hazajöttem, megígértette velem, ha lesz egyszer egy ilyen lehetőség – egy videós-utazós pályázat – arra jelentkezek. Ezt a pályázatot is ő vette észre és azt mondta nekem: „Na, Bálint, erre azért jelentkezni kellene!” Akkor megcsináltam az első filmet – ez volt novemberben, s hosszú hetekig én voltam az egyetlen jelentkező. Már azt hittem, simán megnyerem. De aztán beindult az egész dolog, jöttek az újabb fordulók.

- Miből gondolod, hogy Te lennél a megfelelő nyertese a pályázatnak?

- Engem igazából sohasem érdekeltek az utazós nyereményjátékok, most sem azért jelentkeztem, hogy nyerjek valamit. Nem vagyok idegenvezető sem, nincs meg bennem az a hajlam, hogy egy épület előtt állva elmondjam, mikor és milyen stílusban épült. Én azért jelentkeztem erre a játékra, mert ez az egyetlen olyan pályázat, amit egy utazásszerető, de tudósítónak készülő ember valamelyest össze tud hozni magában, és olyan feladatként képes rá tekinteni, hogy az majd esetleg a későbbi munkáját is segítse. Ezt az egészet úgy fogtam fel, hogy a Tensi egy olyan arcot keres, aki nagyon jó fej, nagyon érdekes, és mellesleg határidőre minden nap élvezetes fotókat, videókat és cikkeket tud készíteni. Én éppen ebben vagyok jó, hiszen azt is meg tudom mutatni például, hogy egy múzeumban a portás kislánynak milyen formás feneke van; azt viszont, hogy a múzeum mikor épült, és milyen stílusban, bárki el tudja olvasni egy útikönyvből.

- Hogyan képzeled el ezt a félévet?

Nagyon magabiztosan mindig azt mondom, hogy ezt a játékot én nyerem, mert ha nem így tennék, elveszteném a lelkesedsem. De azért tegyünk hozzá egy ha szócskát – ha én nyerem… Akkor ezt a  félévet úgy képzelem, hogy teljes stresszben leszek, hogy megfeleljek a feladatnak, amire kiválasztottak, mert azt nyilvánvalóan szeretném tökéletesen csinálni. Mindemellett nagyon várnám, mi a következő úti cél, hová lehet majd menni, mert arról konkrét dolgokat nem tudok. Ezt a havi egy-másfél hetet a mostani munkámmal, az internetes újságírással össze tudom egyeztetni, úgyhogy állok bármi elébe.

- Az ELTE kommunikáció szakának MA-s hallgatója vagy, mellette pedig – ahogyan említetted is – internetes újságíró. Így képzeled el a jövődet is?

- Abszolút, bár az egyetemen nem akarok életem végéig ülni. Alapvetően gyerekkorom óta sportriporternek készülök, az utazásos vonal akkor kapott hirtelen nagyobb szerepet az életemben, mikor a csillagok szerencsés állásának köszönhetően el tudtam utazni Amerikába – addig bizony a szlovák határig se nagyon jutottam. Ott meg ide-oda utazgattam, hihetetlenül bizonytalan volt, hol kötök ki következő nap és ez nagyon megtetszett, főleg, hogy ezt filmezéssel át is tudtam adni. Mikor aztán hazajöttem Amerikából, kigondoltam magamnak egy műsort, ahol ezt meg tudnám valósítani, és ez a pályázat éppen erre hajaz: utazós-videós, de mégsem kommersz, sokkal inkább szubjektív a dolog. Olyan tudósítóként is el tudom magam képzeli, aki elmegy a világ végére és elmondja, ott mi a pálya, hogyan élnek ott az emberek. De a fő vonal még mindig a hírmédia, a hírszerkesztői, s egyszer remélem a sportriporteri munka. Kiskoromtól kezdve sportoltam, ez meghatározta az életem, a mai napig szeretem a sportokat, követem őket. Úgy érzem, ráléptem arra az útra, hogy sportriporter váljék belőlem, s erről nem szeretnék letérni. Még akkor sem, ha jönnek szembe más lehetőségek is, melyekkel szintén élni kívánok, de csak rövidebb távon.

- S mi a helyzet külfölddel: ezt a munkát ott is el tudnád képzelni, vagy csak és kizárólag Magyarországon?

- Külföldön szerintem a tudósítókat, vagy akár egy idegenvezetőket sokkal jobban megbecsülik, értékelik őket, vagy azt, hogy mi van egy újságírói munka mögött. De a munka, amit én vállaltam, szerintem csak az anyanyelvemen és csak Magyarországon művelhető – olyan szinten legalább is, ahogyan én szeretném. Csak a munka miatt sosem mennék külföldre úgy, hogy aztán ezt egy idegen országban, egy idegen nyelven csináljam. Az már más lenne, ha onnan kellene Magyarországra tudósítani, sőt, tulajdonképpen ez az, amire most vállalkozom.

- Ezt értetted ez alatt, amit a blogodban (grafi.blog.hu) így fogalmaztál meg: itthon is ideje lenne építgetni valamit?

- Igen, mert azok az emberek, akiknek én tudósítani szeretnék, itthon vannak, és most nem csak a családomra gondolok, hanem azokra az emberekre is, akik itt élnek. Ha nekem ugyanis lehetőségem nyílik elmenni valahová, legyen az csak az Üllői úti stadion, vagy akár egy karib-tengeri hajóút, én onnan szeretném elmesélni, hogy mit is élek át. Akinek ez személyesnek hat, az nem olvassa el, nem nézi meg; akinek meg tetszik, annak baromira örülök és legközelebb is mesélek neki. 

- Mik a terveid a közeli jövőt illetően: utazás, munka, egyetem?

- Az egyetemre sosem úgy tekintettem, mintha az egy röghöz kötő dolog lenne, korábban is dolgoztam az iskola során diákmunkásként is, később pedig az MTA kampánykutatójaként is (ez eredeti végzettségem ugyanis politológus), illetve médiaiskolába jártam, tehát folyamatosan voltam másfelé is. Most sem kifejezetten egyetemistaként tartom magam számon. Közeljövő? Jó kérdés, ebbe még nem gondoltam bele, én mindig messzire tervezek.

- Most nyilván a pályázatig.

- Igen, egyelőre március 12-nél nem látok tovább. Aztán majd eldől, hogy engem választanak-e erre a világutazói posztra, vagy sem. Ha nem, akkor maradok tovább a sportriporteri vonalon – sőt azután is szeretnék maradni –, csak akkor nehezebb lesz megcsinálni az utazási műsort, amit kigondoltam magamnak. Míg ha megnyerném, akkor be tudnám bizonyítani, hogy amit én kitaláltam, és amit én nyújtani tudok, annak igenis van létjogosultsága. Azért vágtam bele a pályázatba, olyan tapasztalatot várok ettől az egésztől, amiből szeretném kialakítani, ki is vagyok valójában.

Sok sikert hozzá, szurkolunk Neked! 

Fülöp Zsófia

ELTE Online